A kényszerbetegség pszichoterápiájánál az alap az áttét-viszontáttét kapcsolat. A pszichoterápiában fontos a kapcsolatok javítása, élővé tétele. A kényszerbetegség pszichoterápiájában kiemelendő az áttét-viszontáttét, a kliens és a terapeuta közötti kapcsolat. Tehát a kényszerbetegség pszichoterápiájában a terapeutának a legfontosabb a tükrözés, visszatükrözés, a kliens érzelmeire figyelés, azok értelmezése, tisztázása, észlelése, tudatosítása, az azokra való reagálás.
A kényszerbetegség elakadás, fixáció és a későbbi életkorban regresszió az anális fázisra (2 éves kor). Ebben a korszakban kellett volna megtörténnie az önállóság megtapasztalásának, a gyermek saját akaratának kibontakozásának, a környezet szeretetének, támogatásának megtartása mellett. Ha ez nem történhetett meg, fixációs pont alakult ki. A fázison a gyermeknek nem sikerült sikeresen túljutni a környezet intenzív szabályozása, elvárásai, szeretetmegvonása miatt. Így sérültek már ebben a korban a kapcsolatok, a kapcsolatok szabályozása, azok plaszticitása, rugalmassága, a bizalom a másik emberben. A kényszerek tovább határolják el a klienst a többi embertől, és teszik kényszerei rabjává, így lassan teljesen magára marad szenvedéseivel.
Mindezek miatt a kényszerbetegség pszichoterápiájában a pszichoanalízis is kihangsúlyozza a terapeuta és a kliens kapcsolatának kiemelt szerepét, tehát a pszichoterápia fő feladataként jelöli meg az áttét-viszontáttétre figyelést.
