A kényszerbetegség pszichoterápiája a többi kis pszichiátriai kórképhez viszonyítva hosszú, maga a kényszerbetegség rendkívül sok szenvedést okoz a klienseknek.
A kényszerbetegség elszigetel, a magánszférában zajlik. Elszigetelő hatását fokozza, hogy határokon lép fel, ez lehet a másik türelme, a helyzet biztonsága, késés kockáztatása. Tehát a kényszerbetegség egyrészt elszigetel, másrészt konfliktusokat generál, rombolja a kapcsolatokat.
A kényszerbetegségben szenvedők amúgy is súlyos kapcsolati problémákat hordoznak. A pszichoterápia, ezen belül az analitikus pszichoterápia a kényszerbetegség pszichoterápiájában az áttét-viszontáttét fontosságát emeli ki.
Az analitikus pszichoterápia kialakulásakor még szinte alig volt tényleges kapcsolat a kliens és a pszichoterapeuta között. A kliens az ágyon fekve mondta a fejénél ülő pszichoterapeutának a gondolatait, asszociációit. Az idők folyamán, döntően Ferenczit követően ez megváltozott, és a pszichoterápiás kapcsolat egyre fontosabbá vált, a kényszerbetegség pszichoterápiájánál pedig egyenesen első helyen áll. A kényszerbetegségben súlyosan sérülnek a kapcsolatok. A kényszerbetegségnél a fixációs pont abban a korban keletkezik, mikor az önállósodás zajlana, a környezet részvételével. A konfliktus az önálló akarat érvényesítése és a szeretet megtartása között van, és az egyén szinte megfeszül az ellentétes késztetések alatt.
Ez a két pólus között ingadozás jellemző a kényszerbetegség dinamikájára is. Tehát fontos a pszichoterápiában az érzésekre történő fókuszálás, az áttét-viszontáttét megnevezése, kihangsúlyozása, a viszontáttét kimondása, átbeszélése, tisztázása. Fontos a kényszerbetegség tisztázása kapcsán, hogy a pszichoterapeuta őszintén kimondja a pszichoterápia alatt benne keletkezett érzéseket, hogy a kényszerbetegségben szenvedő egyén számára világossá váljon, hogy milyen érzéseket kelt másokban, rá tudjon látni kapcsolati problémáira. Ennek a pszichoterápiás kapcsolatnak is teherbírónak kell lennie.